A #metoo kampány margójára

Magyarországot is elérte a híres Weinstein botrány nyomán elindult #metoo hullám. Aki esetleg még nem hallott volna róla: If all the women who have been sexually harassed or assaulted wrote “Me too” as a status, we might give people a sense of the magnitude of the problem. Szabadon fordítva ez annyit tesz, hogy ha minden nő, aki valaha szexuális zaklatás vagy molesztálás áldozatává vált, kiírná állapotfrissítésként, hogy én is, akkor az emberek talán szembesülnének probléma komolyságával.

 

 

Bevallom, még mindig röstelkedem, ha az én történeteimet mondjuk, a barátaim asztaltársaságánál szélesebb körben kell elmesélnem. Mert ez olyan ciki. Pedig nem is nekem ciki igazán, hogy amikor az eredetileg kettes dolgozatomra, miután kivittem az ellenőrzöm az asztalhoz, a tanár látván, hogy aznap épp szoknyát viseltem, négyest jegyzett végül a naplóba és az egész osztály előtt meg is jegyezte ezt. Nem nekem kéne rosszul éreznem magam, amiért egy tanár a testemet osztályozza a tudásom helyett.

Nem nekem kéne pironkodva visszaemlékeznem arra, amikor a kiskamaszként, az általános iskolában lefogtak és megfogták a seggem, a mellem, és amikor minden bátorságom összeszedve elmondtam egy tanárnak, az azt mondta, a fiúk már csak ilyenek, így fejezik ki, ha tetszel nekik, és különben is csúnya dolog árulkodni.

Nem nekem kéne kellemetlenül éreznem magam, ha elmesélem, hogy a nyári melegben ujjatlan, lenge trikót vettem fel, és amikor a metrón leültem, egy férfi fölém állt, és az út teljes ideje alatt kacér tekintettel konkrétan a melleimet bámulta felülről, és amikor leszállni igyekeztem, közel hajolt az arcomhoz és cuppogott.

Nem nekem kell meghunyászkodni a segget markolászó, ordenáré beszólogató, dörgölőző, nyilvánosan maszturbáló perverzekkel szemben. Nem nekem kéne szégyenkeznem a már-már mindennapos catcalling miatt. A kéretlen érintések, tapizások és disznó megjegyzések miatt. Azért, ha kikértem magamnak, és válaszként le frigid ribancoztak, vagy jobb esetben megúsztam egy hülye picsával.

 

Nem nekem kéne zavarban lennem a mai napig, ha csak eszembe jut a történet, amikor egy egyetemi buliból hazafele jövet egy láthatóan módosult tudatállapotban lévő 3 fős férfitársaság hirtelen odaült mögém az amúgy teljesen üres buszon, és az egyikük hátulról, az arcomba tolta a merev állapotban lévő férfiasságát. Télen történt, kabátot, sálat, farmert, garbót viseltem. Ennyire voltam akkor kihívó. És amikor előrementem, és jeleztem a buszsofőrnek, az széttárta a karját, hogy szálljak le. Az éjszaka közepén, egyedül, nőként, engem szállíttattak le a buszról, nem a zaklatóimat.

Nem az én munkahelyi jelenlétemet minősítette az, amikor a főnökeim a méhemből és a magánéletemből ki sem szállva méregettek, hogy vajon csak híztam vagy terhes vagyok-e.  Nem vagyok köteles elviselni, hogy amíg én az ügyfelemmel foglalkozom, a háttérben a köztiszteletben álló két-háromgyerekes apukák, csoport- és irodavezetők a nyálukat csorgatva pontszámozzák a velem szemben ülő nőt, aki kérdően néz rám, hogy mi is történik hátul.

Nem az én szégyenem az, hogy a volt barátom, akibe szerelmes voltam, bátorra itta magát és megütött. Majd térden állva, sírva könyörgött, hogy ne mondjam el a családjainknak és barátainknak, mert mit fognak majd gondolni, és az ő szegény anyja beteg, nem bírja a stresszt.

 

A zaklatás, az erőszak nem szexuális indíttatású cselekmény. Az erőszak mindig hatalomgyakorlás. Megalázni akarása a másiknak. A másik önbecsülésének megtiprása. Kisebbrendűség- és szégyenérzet keltése az áldozatban.  Legyen szó egy beszólásról, markolászásról vagy tényleges erőszakról. Ezekkel mind azt kommunikálja az elkövető áldozata felé, hogy mert én még ezt is megtehetem veled, nekem még ehhez is jogom van, és te kénytelen vagy elviselni. És ez bizony tagadhatatlanul trauma. Eltérő mértékben, természetesen, de bizony az. A trauma mértékétől függően időbe telik a gyógyulás. Egy beszólást már szinte meg sem hallunk. Idáig tolódott az ingerküszöb. És ez nagyon nincs rendjén így.

 

Ha ezekről a dolgokról végre merünk nyilvánosan írni, beszélni, azzal ezt a bénító szégyenérzetet áttoljuk azokra, akiknek ténylegesen érezniük kéne. Az elkövetőnek. Annak, aki fogdos, és nem annak, akit fogdosnak. Az agresszornak, és nem az áldozatnak. A szoknya hosszának kérdéséről átkerül a súlypont a börtönbüntetés hosszára.

 

Őszintén kívánom, hogy az a néhány személy, akinek ezt most magára kéne venni, megteszi és nagyon, nagyon, nagyon mélyen szégyelli magát.

 

You must be logged in to post a comment.